A város védelmi jellegu építkezéseinek gazdasági és katonai háttere Régészeti adatok híján csak feltételezhetjük, hogy a várdombon lévo egyházi központot és az azt kiszolgáló kisebb települést valamilyen védofallal vették körül. Ez azonban nem jelentett komolyabb védelmet az itt lakók számára, hiszen 1241-ben a Magyarországot elözönlo tatárok könnyuszerrel feldúlják Egert, ami azt mutatja, hogy ez a feltételezett korai védmu egyszeru palánkerodítés (favázas sáncfal, Pallisad) lehetett. A magyarországi várépítészet a tatár támadás szörnyu tapasztalatai nyomán indult fejlodésnek. Eger püspöke is ekkor kap engedélyt kovár építésére a királytól. A XIV–XV. század folyamán fokozatosan épül ki az egész várdombot magába foglaló püspöki vár. Következo lépésként a XV. század második felében a vár szomszédságában, a várdomb keleti lejtojén lévo települést vették körül védofallal. Egernek és az egri várnak a középkorban katonai jelentosége nem volt. A patak völgyében kialakuló város azonban a XVI. közepéig semmilyen védmuvel nem rendelkezik, holott a városfal Magyarországon már a XV. században is a városi jogállapot egyik fontos ismérvének számított. A XVI. század közepére Eger helyzete megváltozott. A török hódítás és a közvetlen katonai fenyegetés hatására megindul a vár nagyobb arányú megerosítése és korszerusítése. A vár alatt elterülo várost is négykapus palánkfallal (favázas sáncfallal, Pallisaddal) és árokkal veszik körül. A korábbi békés egyházi központ 1548-ban királyi kezelésbe kerül és a magyar (Habsburg) felségterületet védelmezo végvárrendszer kulcsfontosságú erodítménye lesz. A király és a püspök között szerzodés jön létre, melynek értelmében az egri egyházmegye jövedelmének kétharmada a vár fenntartásának költségeit fedezi, a maradék egyharmad pedig a püpököt illeti. A palánk kiépítésével évszázadokra teljessé vált Eger településformájában a kétsejtuség: az erosen kiépített vár és mellette a kezdetlegesen kerített város. Bár ezt a települési, illetve erodítési módot Egerben a térszíni adottság indokolta, – mégis abban a tényben, hogy ostrom esetén a vár megvédésének mindenekfeletti célja érdekében a várost zsákmányul dobták az ellenségnek, a magyar városi fejlodés eltorzulása, katonai síkra való áttétele mutatkozik meg. A várost övezo palánk, majd késobb kofal feltunoen nagyobb térséget zárt körül, mint amely be volt építve. A bekerített városban a lakóházak mellett kertek, borospincék és gazdasági épületek is állottak. A fallal övezett város tehát távolról sem volt olyan tömör szerkezetu és beépítettségu, mint amilyennek általában a középkori városokat ismerjük a Dunánúlon, Felso Magyarországon, vagy Nyugat-Európában. Míg tehát egyes európai városokban a fejlodés újabb és újabb városfalgyuru építését tette szükségessé a város lakott területe védelme érdekében és a viszonylag szuk városi terület maximális kihasználása végett szuk utcák, kis telkek és többszintes beépítettség alakult ki, addig ezeknek Egerben nyoma sincs és csak az 1700-as évek elején kezdett a XVI. sz. derekán körülkerített város szuknek bizonyulni. Az 1552. évi nagy török ostrom során a palánk nem nyújtott számbaveheto védelmet. Valószínu, hogy amikor a katonaság közvetlenül az ostrom elott felgyújtotta a várost és a várba vonult, a palánk is zömében áldozatul esett a tuznek, illetve a török sereg harci tevékenységének. Az ostrom után a várost keríto palánkmu teljessége sohasem állott helyre. A súlyosan megrongálódott vár helyreállítása és megerosítése már 1553-ban megkezdodött. A bécsi Udvari Kamara (Hofkammer) és a Haditanács (Wiener Hofkriegsrates) itáliai hadmérnököket küldött Egerbe, hogy a stratégialag rendkívül fontos erodítmény bástyás rendszeru átépítésére terveket dolgozzanak ki. Ekkor figyeltek fel a vár és város védelmi képességeinek szoros összefüggéseire. Ezért a vár megerosítése után a város és egyúttal a vár védelme érdekében szükségessé vált a várost keríto palánkmu korszerubb kofallal való helyettesítése. Adatok híján nem tudjuk, hogy mikor kezdték a munkát, az azonban bizonyos, hogy 1583 tavaszáig a várost övezo kofal (“Ringmauer”) félig elkészült. 1596 után a falrendszer kiépítését, különösen a bástyákon a törökök tovább folytatták, de továbbra is maradtak megerosített palánkfalak. A törökök kiuzését, illetve a Rákócz-szabadságharcot követoen a város védmuvei hadi jelentoségüket elvesztették. A XVIII. században a püspökségnek a városfal csak terhet jelentett, a város számára is csak vámbevételei és jogi helyzete szempontjából bírt jelentoséggel. A városkapukban a királyé mellett megjelentek a város vámszedoi is. A fal az 1695-ben kötött egyezmény értelmében a kiváltságokkal rendelkezo városrész határvonalát jelentette, azonban ennek a határvonalnak az értelmezése komoly jogi vitához vezettet a város és a püspökség között. A kettos földesuraság a városfalon a “belso”, kobol épült körítofalakat értette, a város viszont a “külso falak”-at (a kofalon kívüli árok külso oldalát körülolelo földsáncot) vette alapul, s így a “két fal” közötti térségre is igényt tartott. A terület nem mindenütt volt párhuzamos határú, hanem sok helyen szabálytalan és szélessége is meglehetosen változatos volt. A földterület nagysága meghaladta a 30.000 négyzetmétert. A szerzodés megkötése utáni idoszakban nem is mutatkozott probléma, de a város fejlodésével, terjeszkedésével a kérdéses területen pincék, kertek, házak alakultak ki, melyeket mind a város, mind a földesurak saját adózásuk alá kívántak vonni. A hosszadalmas vitának 1769-ben vetettek véget, amikor a püspök-földesúr a területet átengedte a városnak. A városfal a XVIII. században folyamatosan pusztul. 1695-tol a fenntartás költségei a várost terhelték. A magisztrátus azonban állandó pénzhiányra hivatkozva igyekezett ezt a terhet másra hárítani és inkább tétlenül nézte, hogy a düledezo falak anyagát válogatás nélkül hordja szét a lakosság és a földesúr. 1765-ben a magyar katonai foparancsnok hiába rendelte el a városfalak haladéktalan kijavítását, a várostól és a püspökségtol is visszautasítást kapott. Három évi eredménytelen vita után végül a bécsi katonai hatóságok hozzájárultak a városfal teljes lebontásához. Ekorra már az építmény egy része áldozatul esett a püspökség nagyarányú városátalakító munkájának, építkezéseinek. A falak teljes lebontásával a városi magisztrátus már veszélyeztetve látta jogi és anyagi érdekeit, ezért a püspöknél kérelmezte a még fennálló falak megtartását. A püspök ezt csak a város költségén tudta elképzelni, így a magisztrátus is kénytelen volt beadni a derekát. A püspökség által elrendelt falbontások azonban nem terjedtek ki a falrendszer egészére. Igy egy 1786-ban és egy 1800-ban készült térkép a város ÉNY-i részét zömében fennállónak ábrázolja. A kapuk lebontására a XIX. században került sor. A város négy kapuja közül a legjelentosebbet, a Hatvanit bontották le eloször 1837-ben az új foszékesegyház környékének rendezésekor. A Hatvani kapu elbontását követte a Rác és a Maklári kapu. Utolsónak a Cifra kapu maradt, melyet az 1878. évi nagy árvíz után hordtak el. A kapuk megszüntetésével a még itt-ott fennmaradt városfalak javarészét is lebontották a század közepéig. Azonban egyes falszakaszok még hosszabb ideig fennmaradtak, s kerítések, épületek falaként szolgáltak.